Tévedésből elégtelen

Hazaért a gyerek az iskolából. Minden nap szinte berobban az ajtón, ledobta a táskáját a sarokba, és végigölelgette azt, aki éppen otthon volt.

Nem lehetett lebeszélni táskaledobásról már harmadik éve, úgy hogy inkább az öröm részére figyeltünk a találkozásainkkor. Ragyogott nevetett, mi is vele. Bármilyen napunk is volt, tudtuk, a Boldogság mindjárt hazaérkezik. Mert így hívtuk őt, egyszerűen Boldogságnak.

Történt egy napon, hogy Boldogság, valahogy nem volt annyira lelkes. Észrevettük, de pár nap után hozzászoktunk. Azt gondoltuk, ha Boldogság így tesz, akkor az így van jól. Egyszer csak eljött az az idő is, amikor a táska szépen a helyére került repülő üzemmód nélkül. Elmaradtak a nyüzsgő ölelések is.

Vége lett a harmadik osztálynak is. A nyugodt negyedikes egyszer csak már az iskoláit is elvégezte. Felnőtté lett. Évekkel később egy családi ebéden emlékek felidézésekor, Boldogság fiatalabbik testvére mesélt arról az időről, amikor olyan szép volt minden. Kacagás nevetés, ragyogás töltötte be a házat, amikor Boldogság haza érkezett az iskolából, és milyen kár, hogy ez elszállt, eltűnt. Vele együtt a játékosság is. Ahogy erről beszélgettek észre vették, hogy nevén szólítják Boldogságot, már mindenki csak Andrásnak ismeri. Szőtték, fonták a történeteket, beszéltek, meséltek, András meg csak figyelt.

Majd valaki András fordult és megkérdezte:

Mond, tulajdonképpen mi változott meg, mi lett Boldogsággal?

András gondolkozott, majd elmesélte, hogy kapott egy nap egy egyest.

Mielőtt a hétvégén hazamentek volna, kiosztották az ellenőrzőket az osztályban. András jó tanuló volt, ezért meglepte a bevésett egyes. Megmutatta a tanárnak, aki, meghúzta a vállát, és azt mondta: én nem tudhatom, miért kaptad az egyest, nem nálam történt. Biztos valamit elrontottál a napközis tanárnál. Boldogság tudta, hogy ez nem lehetséges, ezért megkereste a napközis tanárt, aki rá sem nézett Boldogságra, csak az ellenőrzőt látta. Nem csináltad meg a leckét, vetette oda félvállról. Boldogság dühös volt, és elindult a tanár után a zsúfolt folyosón, és megfogta az előtte siető ember ruháját. Tanár úr álljon meg, ez nem igaz! A tanár hátrafordult, ránézett a gyerekre, és valószínűleg ebben a pillanatban ő is rájött, tévedett. Kikapta az ellenőrzőt a kicsi kézből, vastagon kitörölte az egyest, és egy ötöst írt be helyette. Na, itt van, így jó? Kérdezte. Az öntudatos, Boldogság erre hangosan válaszolt. Azt mondta, hogy csak akkor van rendben, ha az ötöst érdemelte meg. A folyosó forgataga megállt. Csend lett. A tanár roppant kínosan érezte magát, és zavarában kiabálni, szitkozódni kezdett. Hogy te mit okoskodsz itt, neked úgy is csak az a fontos, hogy nevess. Nem is tanulsz, csak úgy kapod az ötösöket. És mondta, mondta, mondta.

Boldogság, elfelejtett nevetni. És elfelejtették otthon is megkérdezni, miért nem nevetsz ma? Otthon tiszteletből, várakozó figyelemből egyszer csak hozzászoktak, hogy Boldogságból András lett. Boldogság meg úgy érezte a tanárnak volt igaza, hiszen otthon sem hiányolják Boldogságot.

Felnőtt lett, komoly, boldog, és erős. Ő sem kereste többet Boldogságot, egészen addig a közös emlékidéző családi napig.

Felnevetett, és ebben a pillanatban Boldogság megjelent! Mindenki kacagott. Nem szokásosan, hanem a lélek felszabaduló kacajával.

Érezték, most minden a helyére kerülhet. Kibeszélték magukat, mindenki elmondta, hogyan élte meg Boldogság átalakulását, és milyen jó, hogy újra velük van.

Szerető családban Szívtudatos ébredés. Nem jöttek létre javíthatatlan sérülések a lélekben, mégis azt kell gondolnom, hogy egy egyszerű kérdezéssel nagyon sok apró GT tüskétől kímélhették volna meg magukat, és a környezetüket.

Ne hagyj tisztázatlan helyzetet, ne hozz létre GT – éket.

Boldog Szívtudatos életet teremts magadnak, hogy a világod és fényes legyen.

Hogy én ki voltam a történetben? Hát az idő!

Ha tetszik a bejegyzés, megoszthatod másokkal is.

3 hozzászólás


  1. Pårkapcsolatomra lefordítva ėn főållåsú anyakėnt sokåig otthon voltam nem dolgoztam.Untam mår ugyan a monoton mindennapi robotot mire mindennap megfőztem a 2fogåsos ebėdet sőt gyakran külön főztem a fėrjemnek ės måskėpp a gyerekeknek…nos a gyerekek gyerekek az hogy elfelejtik vagy nem köszönik meg az szåmomra elfogadható volt de amikor a fėrjem ahelyett,hogy helyben hagyta volna vagy netalån mėg örült is volna ennek NEEEEEM!!!!Leteremtett folyton,hogy miėrt főzök ennyit?Nos innentől kezdve BOLDOGSÅG csak addig volt ės akkor BOLDOG mikor a gyerekek ettek s az is jól esett neki ha nem felejtettėk el megköszönni a munkåjåt a figyelmessėgėt…bår most önkritikåt gyakorolok mert azt BOLDOGSÅG nėha elfelejtette,hogy milyen ėtelt szeretett volna a fėrj…így gyakran ő is csalódott BOLDOGSÅGBAN…


  2. Nagyon jó volt a meglátás a végén, hiszen számtalanszor követtük már el ezt a hibát, és még elismerést is vártunk érte.
    Julcsi kedves, amit leírtál, azok emlékeid tényszerűségei. Amit már egy kicsit másképpen is észreveszel, de ez még nagyon az út eleje. Igazi kalandokat, felszabadulást az önmagadon való munkával találhatod meg. Viszont teljesen más nézetekkel, mint ahogy eddig megközelíteni voltál képes. Ez feladat! Ez egyedül nem megy.
    A kérdés már csak az, hogy mennyire szeretnéd valóban kihúzni a fájdalmas GT – éket?


  3. Hűűűamindenit!
    Mekkora írás, és történet! Mindegyikünknek mennyi ilyen lehet az életében?
    “úgy érezte a tanárnak volt igaza, hiszen otthon sem hiányolják Boldogságot.”
    Hogyan is jönnek a megerősítések? Atya Ég!
    Most esett le igazán, hogy nem csak az a romboló, amit a tanár művelt, hanem az, amit valaki nem művel, és nem tesz meg a “Boldogság”-ért, is lehet az.
    Köszönöm a tanítást! Mennyivel jobban oda-kell figyelnünk nem csak a saját Boldogságunk Eredetére, hanem mások változásaira is. Hiszen mindennek OKA VAN!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.