Meddig tart öt perc az életből?

Öt perc fájdalom, egy örökkévalóság!

Öt perc boldogság, egy szemvillanás!

Gyerekjáték volt az egész. Nem volt semmi fenyegető a helyzeten. Csak játszottak a szobában a gyerekek.

Míg nem kiabálás, sírás hallatszott rémisztően. És elindult az őt perc! Ellenőrizni mi történt, hárítani a veszélyt, gondoskodni a megfelelő ellátásról, és mindenkit megfelelő pozícióba helyezni. Azonnal cselekedni.

Söriztrek a lányok. Talán ismeritek, emlékeztek erre az ártatlan játékra. Két gyermek, keresztbe font kézzel, elkezd körbe pörögni. Jókat lehet nevetni, szédülni, még el is lehet esni. Jó estben nem a radiátor csapjában landolva. Hát most így történt. Vérző fejecske, sikító gyerekek. Ez volt a gyors eredmény.

Fogalmam sem volt arról, hogy be nem tört e a kislányom feje, egyelőre nyomó kötést, vérzés csillapítás, és nyugodt állapot megtartás volt a cél. Egy pillanat alatt a többiek biztonságba helyezése után már az autóban ültünk, és láttam, hogy nyitják a baleseti kapu bejáratát. Szóval már ott is voltunk! Orvosok, ápolók, a gyerek már a kezelő asztalon. Eddig minden rutinszerűen ment, mint már oly sokszor. Akinek dolga van gyerekekkel, azoknak ez egy természetes eset. Nálunk is így volt, egészen addig, amíg meg nem éreztem a feladatom végét, hogy itt most csak szereplő vagyok, és az ellátást már mások fogják megtenni helyettem. Elkezdett remegni a lábam, persze ezt senki sem vette észre, nem is ez volt a dolguk most a jelenlévőknek. Hasra fektettem a kicsi lányom, és nyugtattam, fogtam, tartottam.

Nagyon sírt! Félt, ahogy ismeretlen emberek a seb ellátása közben további fájdalmat okoznak neki. Rémült volt, mert még én is lefogtam őt. Tartanom kellett, mert kapálózott, rúgott, harapott. Nem volt idő arra, hogy megbeszéljünk bármit.

Szerencsére nem volt törés, de a seb jó nagy volt. Tisztítás, összevarrás, és az elengedhetetlen tetanusz injekció. Vége volt. Levehettem a kimerült gyereket az asztalról. Öleltem, és a fájdalmát, rémületét egy örökkévalóságnak éreztem.

És elindult az őt perc! Talán még öt perc sem volt, ahogy a remegő kis testét fogtam, a könnyeit töröltem. Beszéltem hozzá, hogy milyen nagyszerűek voltak az emberek, hogy mindenki neki segített. Mintha csak magamnak mondtam volna, neki akkor ott talán nem sokat segített. Ahogy a karomban fogtam, és lassan haladtunk kifelé az épületből, éreztem, a kicsi fájdalmának a súlyát, nem a testét.

A Gyermek fájdalma, rémülete, örökkévalóságnak tűnt.

Emlékszem az idősebbik lányom, Timike első lépéseire. Már korán elindult. Olyan „én megcsinálom” baba volt.

Tizenegy hónap a két gyermek között. Az újszülött Andikámmal belépem az ajtón, és az otthon maradt kicsi szerelmem tárt karokkal repül felénk, kiabálva, „baba, baba”!

Elindult az boldogság öt perc is! Ölelem mindkettőt, potyognak a boldogság könnyeim. Végre együtt! És milyen csodálatosan szaladt ez a pici gyermek! Minden ragyogott, nevettünk, örültünk, csacsogtunk. Karomban tartva a két gyermeket, szinte súlyuk sem volt! Mire lecsendesedtünk talán több öt perc is eltelt, mégis olyan gyorsan szállt el az idő, alig voltunk benne.

    Két örök emlék, a fájdalom, és a boldogság birodalmából. Vajon mi teszi az életből azt a bizonyos öt percet hosszúvá, vagy tovaszállóvá.

A fájdalomtól szabadulni szeretnénk. Löknénk, tolnánk, úgy érezzük, küzdenünk kell ellene.

A boldogságot markolnánk, megkötnénk, megtartani szeretnénk.

Van e valami arany középút, Vagy valami, ami a tapasztalást egy olyan dimenzióba segíti, ahol mindent a valóságában éltünk meg?

Talán igen, talán nem.

Megtagadni úgy gondolom, semmit sem kell. Sőt, csak a jóra emlékezni se lehet. Az élet tele van emlékekkel, élményekkel. Hogy mit gondolunk, mind arról, amit tapasztalunk, az épít csapdát, vagy tárja ki a kaput a kiegyensúlyozott, örömteli, szeretetben gazdag élethez.

   Ez a két történet, bár megcsalta az időt, ám örök, szép emlékké lett nekem. Elmúlt a fájdalom, mert gyógyulás, megértés született. Mindent megtettem, megtettünk a sikerhez. Az élet tanuló része lett. A boldogság a szívemben maradt, és a gyermekeim gyorsan felnőttek. Nem maradt, ragadt meg szerencsére egyikőjük sem a pillanat öröméért a fejlődésükben.

    Ha vannak hasonló érzelmekkel bíró emlékeid, és még mindig menekülnél tőle, vagy abban szeretnél éppen maradni, akkor gondold át százszor és újra, hogy szabaddá, tapasztalóvá lehess.

Tudod! Úgy SZÍVTUDATOSAN!

Ha egyedül nem megy, segítek!

Ha tetszik a bejegyzés, megoszthatod másokkal is.

1 hozzászólás


  1. Mia, thanks! And thanks for sharing your great posts every week!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.